Egy barátommal ebédeltem vasárnap. 36 órát töltött Magyarországon, de egy ebéd velem belefért.

A mi barátságunk már nagykorú. Még az egyetemről ismerem, volt egy olyan fél évünk, amikor éjszakákat beszélgettünk és sétáltunk át. Egyszerre olvastuk ugyan azt a könyvet, és megbeszéltük. Az egyetlen év volt, amikor szerettem a telet. Bármilyen hideg is volt, mi találkoztunk este, és késő éjjelig sétáltunk beszélgetve a szigeten.. Vagy a Várban. És utána beültünk az éjjel is nyitva tartó Nagyi palacsintázójába… Az egyik legmarkánsabb, azóta is sokat emlegetett élményünk az volt, amikor annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy arra eszméltünk, mondják az első híreket, reggel 6-kor. Spuri haza, fürdés, munka…

Évekkel később megnősült, ma már 3 gyerek apukája. De bármerre is sodort minket az élet, sosem szakadt meg a kapcsolatunk. Pedig nincs sok táptalaja. Évente kb 2-3-szor találkozunk, 2 havonta beszélünk. De mégis. Azok a régi mély eszmecserék olyan magokat ültettek el, ami a kevés locsolgatás ellenére is életben marad.

Az ebédhez vittem neki egy könyvet. Egy olyat, amit anno együtt olvastunk. Hesse: Demian. Megválok a könyveimtől, de ezt sem eladni, sem elajándékozni nem tudtam. Hát neki adtam. Mielőtt kivettem volna a táskámból, tudta, mit hoztam neki. Van, ami sosem változik…

Az összetartozás élményéhez nem kell napi kapcsolat. Nem kell folyton új élmény. Azok a barátságok, amik a szívben és a lélekben születnek, kibírják az időt. Bízom benne, hogy miközben ezeket a sorokat olvasod, neked is eszedbe jut valaki, akire ilyen meleg szívvel gondolsz. Ideje felhívni…

Szeretettel, Timi